Két család összefogott.

Eldöntötték, hogy a másodikos kistesókat nem hagyják bent az iskolában, az ebéd utáni napköziben.

Kerestek egy nagyon helyes egyetemista lányt, aki minden nap elhozta a fiúkat a suliból és tanult velük délután.

A lány szelíd és kedves volt. A fiúk is.

Külön-külön...

Együtt viszont a hétördögség minden fifikájával fel voltak vértezve.

Egyik nap a lány, kezét tördelve várta a szülőket.

El is pityeredett, amikor elmesélte mit műveltek a fiúk délután.

A szülők megköszönték a fiatal lánynak az őszinteségét és kedvességét.

Felmentették a további felvigyázás alól.

A két delikvens pedig ettől kezdve egyedül járt haza és sem a lány, sem egymás társaságát nem élvezhették délután. 

Azaz a szülők ezt azóta is így tudják.

Köszönöm, hogy befáradt hozzám így kora este.

Igazán nincs mit! Én köszönöm, hogy informál engem! Miről lenne szó?

Mostanában kezelhetetlen a gyermeke és szeretném Önt tájékoztatni, beszélgetni erről a helyzetről, esetleg tanácsot kérni, mert ez így tarthatatlan.

Hallottam a konfliktusról, a gyerek mesélt nekem. Arra panaszkodik, hogy unatkozik. Pillanatok alatt elkészül a feladattal és utána sok-sok percet vár a többiekre és ilyenkor kezd el rendetlenkedni. Egyrészről érthető, hogy Ön a lassabbakkal foglalkozik, de nem lehet esetleg már előre a gyorsabb tanulóknak több feladatot kiadni? Hogy elfoglalják magukat? Persze ez csak egy ötlet.

Sajnos erre nincs energiám és nem tartom okosnak a differenciálást!

De mégis ezt teszi, csak az én gyermekemmel!

Nyári táborban a tanárnő mosogatni kezdett. Egy lány mellépördült, hogy segíthet e?

- Persze, köszi!

- Kérdezhetek valamit?

- Hogyne, bátran!

- Miért ilyen furák a felnőttek?

- Óhóó! Én is az vagyok!

- A tanárnő más! Nagyon is.

- Miben vagyok más?

- Hogy például most is meghallgat engem. – mondta, miközben már járt is a keze és törölgette a tányérokat.

- Szoktál otthon is segíteni?

- Nem nagyon! Anya megcsinál mindent. Azt mondja, hogy hátráltatom ha segítek. Sajnálom, mert sokat dolgozik és haragszom is rá.

- Ezt elmondtad már neki is?

- Nem. 

- Mit gondolsz? Miért nem beszélsz vele is ilyenekről? – kérdezte a tanárnő a másnapi ebéd előkészületei közben.

- Mert sosem beszéltem. 

- Kivel szoktál olyan dolgokról beszélgetni, ami a szívedet nyomja.

- A barátnőimmel.

- Ők tudják a válaszokat és a megoldásokat?

- Nem mindenre, de azért többnyire yap.

A tanárnő befejezte a krumplipucolást és felemelte a fejét. Körülnézett. Amíg a lánnyal beszélgetett, még 5 másik is odaült a sörpadra és csendesen hallgattak. Hallgatták a saját történetüket. 

Most mondd meg! Tényleg bajuszom van ezen a képen?

Dehogy van! Ez csak egy árnyék!

Remek! Mert közben észrevettem, hogy tényleg van bajuszom.

Persze hogy van! Mindenkinek van!

Nőknek is?

Azoknak is! Csak nem kackiás!

De akkor most mit kezdjek ezzel? Szőkítsem, vagy gyantázzam?

Figyu! Pasidnak van vele baja?

Nincs!

Akkor minek fordítasz rá energiát?

Hát mert a neten sok ezren hozzászóltak a fotómhoz!

Bánt téged?

Nem!

Tényleg nem?

Becsszó nem!

Aha, értem! 

Ömlik a kritika mindenhonnan! Megsebzi a megsebzett a fiatal lelket. Adok pajzsot, mert már nem lehetek az.

Fontos dolgot szeretnék veletek megbeszélni!

Áll a nagy lakli kamasz a szüleivel szemben.

Apa épp olvas, becsukja a könyvet, felegyenesedik a fotelben.

Anya kikapcsolja a zenét, közelebb ül a fiúkhoz.

Semmi zavaró tényező!

Komolynak tűnik a helyzet.

Rég óta érlelgeti, emésztgeti amit mondani akar. Fontos elhatározásra jutott.

Befejezi a sportot, amit még óvodásan kezdett el, 10 éve.

Tudja, hogy nem is ez a lényeg, hogy eldöntötte vége, hanem az érvelés a fontos, a miértek megfogalmazása! 

Már megtanulta, hogy minden döntés vállalható, nem a döntések okoznak feszültséget benne. Szenvedés mindig akkor van, ha nincs a döntésre értelmes magyarázat és elfogadható alternatíva és hogy sosem a szülők, vagy mások előtt nehéz ezt képviselni, hanem saját maga előtt. 

Elmondja végül hogyan döntött, miért és mi lesz a megoldás a helyzetre.

A szülők még feltesznek néhány tisztázó kérdést és elfogadják, amit gyerekük döntött. Hihetetlen milyen gyorsan felnőnek ezek a gyerekek!

A lány csak mondja és mondja a magáét. Most éppen mindenki hülye és levegővétel nélkül szidja a világot. Néha a hangja is felszalad a magas C-ig. Ez így megy percekig.

Az öccse ül az asztalnál és hihetetlen nyugalommal falatozik. Kizárja nővére idegesítő hangját. Igaz, a mögöttes történetet sem hallja így, de ha választania kell, inkább nem akar informálódni. Megjelenik az apa is. Másodpercek alatt igazodik fiához és lezárja füleit a visító kiscsaj előtt. Elég hosszú idő kell, hogy a két pasi feladja és a fiatalabb cérnája elszakadjon. 

Te figyu! Miért pazarolsz ennyi energiát erre a sok szarságra?

Szarság? Ez az életem! – mondja a lány ugyanazzal a magas hanggal.

A fiú beszól még egyet:

Ha ez az életed, sürgősen változtass rajta, mert agyvérzést fogunk kapni mindannyian. Te is és mi is.

A lányt nem érdekli senki intelme, újrakezdi, és még egy darabig folytatja. Ki kell beszélje magából a sérelmeit. A fiú és az apa pedig bólogatva, hümmögve vannak jelen a performanszban és közben esznek becsukott fülekkel.

Sokszor láttam már ezt a bandát. Lányok, fiúk vegyesen. Barátok. Látszik egyik-másik

kapcsolaton, hogy közeli a viszony, de semmi több. Próbálom találgatni a személyiségeket.

Nézem hogyan kommunikálnak egymással.

Az egyik fiú például nagyon helyes. Még női szemmel is szép. Magas, izmos termet,

csodaszép bőr, helyes pofi, mosolygós szemek, kócos haj. Minden kislány oda lehet érte,

vagy mégsem? Túl jó pasi már ilyen fiatalon? Nagy kihívásnak tűnhet a csajoknak? Akár még

ez is lehet, ráadásul látható, hogy udvarias és abból amit mond, simán levettem, hogy

nagyon okos is. Gondolnánk neki könnyű lesz megtalálni az első szerelmet.

Beszélgetnek a srácok, hallom megy a poénkodás. Aztán az egyik fiú elkezdi „buzizni” a

helyes magasat. Érdekes a szituáció. Hallgatózom kicsit. Vajon hogy reagál a srác? Mosolyog

és elüti pár poénnal az ügyet, illetve kiáll a kirekesztés ellen, védi a melegeket.

Pár nappal később ismét látom őket. Megjelennek barátnők és barátok a bandában. A helyes

magas egyedül álldogál. Megy tovább a piszkálódás felé. Persze a lányok védik őt is, meg az

LMBTQ jogokat is, de ez csak olaj a tűzre. A fiú kedves, nem agresszív, nem szól vissza, bár

termete tiszteletet parancsoló, a többiek mégis tudják, hogy nem az a fajta. Látszólag laza és

könnyedén veszi a sértéseket.

Kicsit hosszabb idő telik el amikor újra látom a csapatot. Kivehető ki kinek a kije. Látok egy

kislányt is, aki számomra új. Ki lehet ő? Nagyon szép! Sőt! Csodaszép! Aham! Meg is van a

párja! Igen! A srác most úgy tűnik, megoldotta a kérdést...

Képzeld! Elválnak!

Sajnálom! Mit érzel most?

Nem is tudom.

Te érted miért válnak el?

Igen, asszem értem.

Vannak kérdéseid feléjük?

Vannak, ...azaz nem fontosak.

Figyu! Fontosak! Minden kérdésed fontos. Szoktál velük beszélgetni?

Ritkán.

Mi lenne, ha megfogalmaznád a kérdéseidet és feltennéd nekik?

Áhh. Ez olyan scary. (Félelmetes.)

Szeretnek téged a szüleid?

Igen.

Akkor miért félsz attól, hogy kérdezz tőlük?

Mert magánügyük.

Mi? A válás?

Na jó! Igazad van! Kösz.

Minden ok?

Aham!

A kérdés rutin, a válasz is. 

Pontosan mindig ugyanúgy és az egész nem tart 3 másodpercig.

De ahogy fordulok, a szemem sarkából látom a mozdulatot. Kibővítené az „ahamot”.

Visszafordulok. Jól vagy? Téblábol, elnéz.

Mondom! Minden ok! 

Rendben! 

Pár nap múlva ismét találkozunk. Látom, keresi a lehetőséget. Nem hagyom sokáig kínlódni.

Milyen volt a napod?

Huhh – kezdi, majd kinyitja a napi pöcegödrét és rám húzza.

Nézem közben, ahogy csillogni kezd a tekintete. Megölelném. De nem az enyém, manapság pedig egy ölelésben sajnos csak azt nem látjuk, ami. Így aztán mikor lecsendesedik, megszorítom bátorítóan a vállát és mosolygok rá. Visszamosolyog.

Ezer kérdésem lenne felé, de majd legközelebb. 

Csak ült. Nem nyomogatta sem az instát sem a snapchat-et. Gondolkodott.

- Helló, mi a helyzet?

- Semmi.

Leültem mellé. Nem szóltam. Eltelt vagy 10 perc így csendben. Aztán megszólalt:

- Volt már olyan érzésed, hogy valamibe csak egyedül teszed bele az energiát és akkor

ad neked és másoknak is, de ha megállsz, akkor nincs semmi és eltűnnek akik addig

körülötted voltak?

- Figyu! Mi a célod azzal amit csinálsz?

- Szeretném jól érezni magam a barátaimmal és szeretném ha ők is jól éreznék

magukat.

- Akkor mi a gond? A célt eléred!

- Alapvetően igen. Mi lenne ha úgy érném el, hogy nem egyedül csinálom? Ha ők is

segítenek? Ha ők is benne vannak a szervezésekben, az ötletelésekben, nem csak én?

- Azt szeretnéd ha mindenki szervezne, ötletelne? Ha mindenki mindig aktívan

zizegne? Ha lenne ezer feldobott lehetőség a talákozásokra, a bulikra?

- Őőőő... Nem!?

- Minden barátodat alkalmasnak tartod szervezésre? Mindegyik ötletgyáros?

- (Nevetgél) Nem!?

- Mit szeretnél tőlük?

- Hogy mindig a barátaim maradjanak.

- Beszélgettél már velük erről amit érzel?

- Nem.

- Most mit fogsz tenni?

Mosolyog és elkezd pörögni az összes ujja a telefonján.